Zéró toleranciát a lopásokkal szemben

2012. november 6. [22:28]

Aláírásgyűjtést indított a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége

A a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége petíciót kezdeményez a kis értékű lopásokat szabályozó törvényes rendelkezések megváltoztatására, mégpedig azzal a javaslattal, hogy a lopásokkal kapcsolatban a zéró tolerancia elvét alkalmazzák a törvényben, valamint hogy a rendőrségnek minden esetben kötelessége legyen hivatalból eljárást indítani az ügyészségnél. A dokumentum szerint a kisebb értékű lopásokat szabálysértésként, míg a nagyobbakat bűncselekményként kell kezelnie az illetékes szerveknek. A szerbiai börtönök túlterheltségét figyelembe véve az aláírók támogatják azt is, hogy a büntetést közmunkán keresztül is letölthessék az elítéltek.

Csonka Áron (a képen), a VMDK elnöke elmondása szerint a párt nincs megelégedve azzal, hogy a büntetőtörvénykönyv javasolt módosításában a kis értékű lopások 15 ezer dináros határértékét csak 10 ezer dinárra csökkentik, ezért indították el a petíciót. Amint összegyűjtik a megfelelő számú aláírást, a Szerb Köztársaság illetékes szerveihez fordulnak majd a petícióval, valamint felkérik Emir Elfićet, а Mindannyian Együtt kisebbségi koalíció képviselőjét, hogy terjessze elő követeléseiket a szerbiai parlamentben.

A dokumentumot a VMDK honlapjáról is letölthetik az érdeklődők azzal, hogy a kitöltött papírokat el kell juttatniuk a VMDK óbecsei székházába.

http://www.vmdk.org.rs/images/dokumentumok/peticio_2012/VMDK_peticio_kiserteku_lopasok.pdf

(ká)

Forrás: Vajdaság Ma

Kegyeletadás: Óverbász - Bezdán

Kegyeletadás Óverbászon és Bezdánban 

Csonka Áron a VMDK elnökének beszéde:

Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt megemlékezők!

Cseres Tibor a „Vérbosszú Bácskában" című könyvében az 1944/45-ben történt megtorlásokat az újvidéki hideg napok következményeinek tulajdonítja. Ma már tudjuk, hogy ez csak ürügy volt. Az igazi szándék pedig az volt, hogy „rendezzék a német és a magyar kérdést" a Vajdaságban és a délszláv népeket hozzák előnybe. A forgatókönyv szerint a németeket és a magyarokat fasisztáknak, „bűnös" népnek kell nyilvánítani, kollektív bűnösökként kizavarni, széttelepíteni, likvidálni kell. Vagyonukat elkobozni, az értelmiséget szétzilálni, szellemi vezetőiket kiiktatni, úgy ahogyan a bibliában is meg van írva: Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj. Helyükre más délszláv területekről telepeseket vezényeltek, üzenve mi vagyunk itt az urak, élet és halál eldöntői. Hogy biztosak legyenek a dolgukban, még egy földreformot is véghez vittek, amellyel a magyarok alól kihúzták gazdasági támaszukat és kubikusokat csináltak belőlünk. Hogy ez milyen mélyrehatóan és körültekintően volt kitervezve az akkori kommunista hatalom részéről, talán az is bizonyítja, hogy a bácskai magyarokat, nehogy valami hiba csússzon a gépezetbe, külön fehér karszalaggal jelöltek meg, így könnyítve a kivégző osztagok dolgát.

A vajdasági magyarok lelki állapotáról a háborút követő időszakban Cseres Tibor a következőket írja: „ A bácskai magyarságra az elmúlt negyven évben alapvetően szenvedő, védekező magatartás volt jellemző. Félelemmel éltek, otthontalannak érezték magukat. Úgy érezték, nem szólhatnak bele sorsuk alakításába, másodrendű állampolgárok, előbb-utóbb fel kell adniuk magyar azonosságtudatukat, mert a hatalom nem áll velük szóba politikai tényezőkként. Ha az értelmiség magyarként emelt szót, sovinisztának, hazaárulónak bélyegezték a legutóbbi időkig. Legfájóbb seb még ma is 1944 utolsó hónapjainak tilalma. Nem a bosszú szándéka, hanem a megemlékezés, a gyász tiltása. S a tilalommal együtt maradó félelem a tisztességes emlékezésre. A tömegsírokról eltűnnek a keresztek, a kopjafák, a koszorúk, a virágok, a sírokat szeméttelepnek használják, mert az államalkotó kormányzó nép önbecsülése nem képes elviselni a bűnvallást, hogy az ő nevükben, a jugoszláv nép nevében ilyen égbekiáltó gaztetteket elkövethettek vérengző gonosztevők."

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Amint látják, ez a mai emlékhely is csak azt bizonyítja, hogy az idézettekhez képest, sok minden a mai napig nem változott. Tudom sokan sikertörténetekről beszélnek, de Szerbiának még mindig vannak tartozásai az itt élő magyarok iránt. Nem történt meg számos lépés a két nép történelmi megbékélése felé. Nem történt meg a bocsánatkérés, nem lettek biztosítva emlékhelyek ahol méltó körülmények között kifejezhetnénk gyászunkat, Szerbia és Magyarország között továbbra sincs aláírva az a keretegyezmény, amely lehetővé tenné a katonasírok intézményes gondozását, annak ellenére, hogy erre, a 2O11.-ben megtartott IV-ik vegyes szerb-magyar állam közötti ülésen Szerbia kötelezte magát. Csúrog, Zsablya és Mozsor lakossága továbbra is kollektív bűnösként van nyilvántartva, a rehabilitálási és vagyon-visszaszármaztatási törvény továbbra is olyan cikkelyekkel rendelkezik, amelyek megbélyegző tartalmúak, ellentmondásosak és különböző tolmácsolásra adnak lehetőséget. Ennek, és a megfelelő politikai akarat hiánya miatt, a gyakorlatban a törvény alkalmazása vonaglottan történik. Magáért beszél az az adat miszerint egy év leforgása alatt a szabadkai bíróságon összesen 19O rehabilitálási kérelmet fogadtak, abból 88-at bíráltak el ez idáig. Hogy ebből, mennyi a sikeres rehabilitálás és hány magyar van közöttük, ezt nem hozta nyilvánosságra a bíróság szóvivője. A vegyes szerb-magyar történész bizottság nem működik megfelelőképpen. Nincsen biztosítva számunkra a megfelelő autonómia, sem a területi, sem a perszonális, sem a települési önkormányzatok rendszere. Tehát a fehér szalag tovább díszeleg karunkon. A szerb politikai elit, ha erről a kérdésről van szó, összezár. A kripto-sovinisztáktól kezdve, a magukat demokratikusnak nevező erőkön keresztül, a liberálisokig. Néha még egy-egy esetben magyar kéz is segédkezik a szalag megigazításában. Csupán azért, hogy jobban álljon.

Ami bátorító az az, hogy ennek ellenére az emberek egyre szabadabban beszélnek az 1944/ 45.-ben történt eseményekről, amit egy személyes élménnyel illusztrálnék. Minap a csúrogi megemlékezésen egy meghatározó élményben volt részem. A megemlékezés végén az ott álló tömegből kilépett egy idősebb asszony és az ott lévő kamerák, politikusok, követségi képviselők előtt elmondta családjának történetét. Pici korában kiűzték a családját, édesapját megölték, ő pedig a családjának fennmaradt tagjaival Szabadkán kötött ki. Saját elmondása szerint, eddig erről nem mert beszélni mert féltette két gyermekét. Ugyan, helyeselte és támogatta a kilencvenes években közzétett VMDK azon kezdeményezését miszerint ki kell vizsgálni az 1944/45-ben történt eseményeket, az áldozatokat rehabilitálni és családjukat kártalanítani kell. Mivel a gyermekei most már felnőttek, kirepültek a családi fészekből, most már ő is megtörheti a csendet. Sok családban, elengedve a véres múltat, még csak most áll be a rend és most múlik a ránk erőltetett szégyenérzet stigmája. A VMDK nevében mindenkit, aki még ezt nem tette meg, arra ösztönöznék, hogy törje meg a csendet, ahogyan ezt az az asszony tette. Járuljon hozzá közösségünk lelki gyógyulásához.

Ezért kell követeléseinket fent tartani mindaddig míg vannak nyílt és megoldatlan kérdéseink. Ki kell mennünk siratófalainkhoz, jelezvén: nem felejtünk! Valahogyan úgy, ahogyan azt Hamvas Béla megfogalmazta: „Semmi lázadás. De semmit sem engedni! ".

Tisztelt hölgyeim és uraim!

A hogyan tovább kérdésre, az egyik szerb, értelmiségiek által vezetett rádió műsor bevezetője jut eszembe: „Ott, ahol mindenki hazudik, mindenről ami fontos, az aki igazságot beszél az cselekedni kezd , és így, tudatosan vagy tudta nélkül, ő is belefolyik a politikai tevékenységbe, mert ha ezt túléli, ami egyáltalán nem biztos, elkezdi a világ megváltoztatását." Vagy, ahogyan az a János evangéliumában olvasható (8 fejezet 31,32-es versszak): "Ha kitartatok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, 32megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket." Tehát, mindig, minden körülmények között igazat kell mondanunk és kitartóak kell lennünk igazságunk ismertetésében. Az igazság cselekvésre késztet minket és másokat is, és elkezdődnek a változások. Hadd nyugodjanak a lelkek és a súlyos, több mázsás kövek, amelyeket oly sokáig cipeltünk, koppanjanak a földre. Köszönöm türelmüket és köszönöm, hogy meghallgattak.

2O12. november 03. Óverbász-Bezdán

Óbecse – Szenttamás

Kegyeletünket rótuk az 1944/45-ös magyar áldozataink előtt.

Óbecsén, a belvárosi katolikus temetőben felállított Kopjafánál.

Szenttamáson: Mártírjainknak állított emlékhelyén és a honvédek sírjánál.

Páll Sándor emlékezete

A délvidéki magyarság legbátrabb és legellentmondásosabb politikusa volt.

Hírnevét makacsságával, szívós kitartásával a háborús évek elején alapozta meg a belgrádi parlamentben, ahol törvénymódosítási javaslataival, folyamatos viszontválaszaival, csípős megjegyzéseivel, a háborús kormányt ostorozó, a szerb honatyákat nyelvük helyes használatára okító magatartásával, a nemzetkisebbségi pártpolitizálás új, addig nem tapasztalt magatartásmintáit kialakítva, pártjának, az akkor még egyetlen és egységes magyar szervezetnek: a VMDK-nak legnépszerűbb politikusa lett.

Emlékezetes marad a hadurakkal, a háború hiénáival a nyilvánosság előtt folytatott kíméletlen vitája. A délvidéki magyarság akkor zárta őt szívébe.

Nevéhez fűződik Óbecse és a környező települések utcái új elnevezésének kialakítása, ahogyan a magyarság zászlajának óbecsei városházára való kifüggesztése is.

Helytörténészként, művelődéstörténészként, tanárként, a szerb–magyar irodalmi kapcsolatok kutatójaként publikált írásaival, könyveivel a hely jó szellemét és a két szomszédos nép közötti igazi megbékélés ügyét szolgálta.

Ezért őrzi emlékét a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége.

János evangéliuma (Jn8, 31-32)

"Ha megmaradtok az én beszédemben, valóban az én tanítványaim vagytok; és megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket"

VMDK TV

Mindenszentek napján, Bácsföldváron

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves bácsfölváriak!

Mindenszentek napján az 1944/45-ös ártatlan áldozatainkra emlékezünk itt ma.

Kövér László, a Magyar Országgyűlés Elnöke, beszédéből idézek:

"Elvesztegetett életek, földre hullott könnyek, kiontott vér. A temető, amelyet beszántottak, a sokszázados templom, az Isten háza, amelyet ledöntöttek. A sintértelep, ahová bestiálisán lemészárolt embereket kapartak el. A szögesdrót, amely védekezésre képtelen, kiszolgáltatott embereket zárt közre. A hó, amellyel betakarták a csecsemőt, aki megfagyott anyja karján, és eltemetni sem lehetett. A szomszédok, akik egy együtt leélt élet után gyilkoltak. Az átforrósodott puskacsövek, a véres ólmosbotok, az alkalmi mészárló szerszámok. Elképzelhetetlen keserű, fekete gyász, feneketlen gyűlölet, megroppant gerincek, és hallgatás. Hallgatás.

Ezért emlékeznünk kell. Meg kell gyújtanunk és magasra kell emelnünk az emlékezés mécseseit. Valahogy úgy, ahogy minden esztendőben lángra lobbannak most a délvidéki magyar közösségekben. Az ő történetük az egész nemzet története: mindannyiunknak meg kell ismernünk! Emlékeznünk kell azokra, akik közülünk azért haltak meg, mert hozzánk tartoztak. Emlékeznünk kell, hogy soha többé ne történhessen meg velünk mindez."

Páll Sándor szavait idézve, hozzáteszem:

„ Azt tapasztalom, hogy ügyünk nem megy előre. Azért nem megy előbbre, mert politikusaink egy része kettős beszédet alkalmaz. Valamit mond a magyaroknak, keményen, viszont szerb koalíciós felvilágosult nacionalista partnereinek nem mond semmit, cinkosan összekacsint a hátunk mögött, s úgy gondolja, hogy ezt a hatalmat így kell gyakorolni. Nos, ennek a viselkedésnek a szenvedő alanyai vagyunk mi."

Köszönöm, hogy ma eljöttek ide, és itt vannak velünk, hogy közösen emlékezzünk!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Elhangzott bácsföldvári megemlékezésünkön, 2012. november 1-én.

Csúrogon - a sintérgödörnél

2012. október 28.

Csúrogon a '44/45-ös magyar áldozatok emlékhelyén, a sintérgödörnél emlékeztünk.